Egy hét provansz - igazi tour de france 1.rész

Megjöttük az egyhetes provanszi nyaralásunkból, aminek egy kétkerekűvel fogtunk neki. Átböngésztem pár oldalt, vettem egy útikönyvet is, hogy ne felkészületlenül vágjunk neki az útnak, de nem szeretjük a keretbe zárt dolgokat, a szabadság hívei vagyunk, így csak nagyvonalakban állítottuk össze az útvonalat. Kitétel volt Menton, ami nem csak a szépsége miatt volt fontos megálló, hanem mert az olasz határon túl az első megálló, és majd 600 km után igazán kívántuk, hogy kinyújtóztassuk lábainkat, és végre leszálljunk a nyergekből.
A genovai autópályaszakasz kimondottan ronda és utálatos. Kerestünk más megoldást, de a tengerpart mellett utazni jelentősen megnövelte volta az út hosszát km-ben és időben is. Úgy döntöttünk, hogy visszafelé választjuk azt a megoldást, és megnézünk egy-két olasz világvárost is (San Remo, Cinqueterre, Portofino). Tehát odafelé muszáj volt tűrni az alagutak és viaduktok végeláthatatlan sorát.
Mikor aztán átléptük a nemlétező határt, és megálltunk Menton városában...érezni lehetett az olasz és francia terület eltérőségét, még ha két mediterrán országról is van szó. Életérzésben is különbözik a két ország, nem csak külalakban. Meglehet aztán, hogy a ligur tengerpart is bővelkedik pálmákban, de a legelső szembetűnő különbség számomra a rengeteg pálma jelenléte volt.
A színes házakhoz hozzá vagyok szokva, itt taljánföldön is látni leginkább a föld színeiben pompázó házakat, amik színét természetesen nem csak úgy választja az embert, konzultálni kell a helyi önkormányzattal, aki házszínezési igényünk benyújtását követően a rendelkezésünkre bocsájt egy színlistát, amiből választhatunk. Fontos az utcakép.

Menton
Ez az isteni kis városka estefelé látott meg bennünket először. A kiszemelt szállodában (Hotel Lemon) már nem volt szabad szoba, így kerültünk az Edward's-ba, szuperül ki volt táblázva az odavezető út, el sem tévedhettünk. Miután beparkoltunk az autónagyságú motorunkat a szálló kis udvarára, elfoglaltuk a szobánkat. Igazán kellemes és hangulatos szállást sikerült kifognunk. A növényekkel befuttatott házfal, melyen az balkonablakunk lapult, egy kis pálmafás kertre nézett, ahol aztán másnap a reggelit szolgálták fel. Az egy hét alatt az egyetlen szálloda ez volt, ahol az árban benne foglaltatott a reggeli ára is.
Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert Franciaország még Olaszországtól is drágább. Ami a croissantokat illeti, elismeri mindenki, hogy az ővék, ami viszont a capuccinot, arról azt, hogy az olaszoké.
Itt nálunk 2,70 euroból kapunk egy capuccinot és egy croissantot, akár töltöttet is, ami az olasz reggelik alapját képezi, mindezért az azúr parton elkérnek 6 eurót, és ha még egy frissen facsart narancslevet is igényelnénk mellé, már a 10 euróhoz közelít az ár, és nem két főre, hanem egyre.
Miután lezuhanyoztunk és rendbetettük magunkat a francia estéhez, igénybe vettük a recepciósunk segítségét, és hogy beszéltünk egy közös nyelvet, az angolt. Kértük javasoljon egy jó trattoriát, ami itt nálunk azon kifőzdéket, családi vállalkozásban vezetett kis éttermeket jelenti, ahol helyi ételeket lehet jó áron találni. Javasolta a kedvencét, a Martin et fils nevű helyet, és térképet nyomva a kezünkbe, útnak indított bennünket. A város elvarázsolt. A fények már tökéletesek voltak, a város nyüzsgött, a tengerparton kellemesen fujdogált a szellő, nem volt sem hideg, sem hőség. Az a pont ideális hőmérséklet, ami az ilyen estékhez kell. Miután megtaláltuk a fenn nevezett étkezdét, konstatáltuk, hogy az nem trattoria ám, hanem egy igenis borsós étterem. Kevés név szerepelt a menüben, de én mindig is úgy tartottam, jobb keveset kínálni a vendégnek, de az legyen különleges és kiváló minőségű, mint rengeteget, amiből egyrészt nehéz is választani, másrészt nem is tudnak olyan minőséget képviselni, mint néhány jól kiválasztott étel esetén, főleg ha nincs a helynek nagy forgalma. Franciaország, tehát fois gras, ki sem maradhatott a menünkből. Rendeltünk egyet, amin megosztoztunk, illetve kértük a hölgyet, javasoljon mellé egy tipikus helyi finomságot (mindezt úgy, hogy mi olaszul kérdeztünk, ő meg franciául válaszolt) és egy ún. merde di can (nem garantálom a helyességet) nevű valamit ajánlott, amiről nem tudtuk, miféle ételt jelent, mindaddig, míg meg nem érkezett. A libamáj (pástétom) naaagyon finom volt. Egy különleges fekete kenyérrel szolgálták fel, amit ma már be is gyúrtam, nemsoká jön a receptje, és szépséges tálalásban került elénk. Elmajszolnám életem hátralevő napjaiban minden nap is akár, olyan finom volt. Az a bizonyos tipikus helyi másik dolog egy spenótos hosszúkás gnocchi volt paradicsomszósszal és sajttal (no komment). 

Mindehhez elmaradhatatlan volt egy finom olasz rozé, a Berne borászattól. Igazán jó választás volt. A hazafelé út így annak ellenére is vidámmá sikeredett, hogy ezt a két fogást kétfelé osztva is fizettünk gyorsan 75 eurót. Nem kevés, de bíztunk benne, hogy egyedi eset lesz a hét során és a hét hátralévő részében sikerül olcsóbb megoldásokat találni. Hiú remény volt.
A város mesés, másnap kimentünk fotózni az indulás előtt.
Így az utazás végeztével bátran mondhatom, hogy az egyik kedvencem volt Provanszból ez a városka.

 (Mindez egy háromcsillagos szálloda közvetlenül a tengerparton)

Miután kifotóztuk magunkat, motorra pattantunk, és útnak indultunk Ezé városába, amiről sok szépet olvastam. Két része van, a domboldalban fekvő antik része, és a "sur Mer" tengerparti városrész. Mi a domboldalira voltunk kíváncsiak, mert a tengerparton másra fájt a fogunk. Meglepően csinos kis hely, az egész egy elég meredek hegyoldalra lett építve, kis kacskaringós utcákkal szabdalva meg a házak összenőtt sorát, úgymond labirintusszerűen. Imádnivaló eltévedni benne, és fotózni, mert olyan érdességeket is kínál, mint pl ez a fügefa, ami nemtom honnan gondolta, hogy pont itt jó lesz neki.

A kis városka persze berendezkedett a turistákra, bolt bolt hátán, italozó és étterem is van bőven. Éhen és szomjan nem marad senki. 

Miután mindent megnéztünk, útnak indultunk, hogy valami nyugodt kis partszakaszt találjunk egy pár napos napozáshoz és pihenéshez. A már-már reménytelennek tűnő keresés során átmentünk Villafranche sur Mer és Cannes városán. Ez utóbbit senkinek nem kell bemutatni, a nemzetközi filmfesztiválnak köszönhetően óriási névre tett szert az évek során, valószínű ennek is köszönhető, hogy ilyen drágaság van mindenhol. Míg a másik helyről lehet nem sokan hallottak eddig. Egy újabb pálmafás kis tengerparti üdülőről van szó, ami azért "híres", mert a Sean Connery főszereplésével ismertté vált Sohase mondd, hogy soha című James Bond film egyes jelenteit itt vették fel. Provansz ezen részén az egyes települések egybeérnek, ha nem a várostábla, más nem jelzi, hogy már át is utaztunk egy teljes várost. Így mi sem vettük észre, hol is vagyunk tulajdonképpen. A rengeteg közlekedési lámpa, a tömérdeksok autó, scooter és gyalogos látogató lehetetlenné tette az út élvezetét. Alig hittük, hogy kiérjünk ebből a forgatagból, nemhogy megálljunk ott. 
Miután végetért az egybenőtt városok sora, egy nagyon nyugodt útszakasz várt bennünket, vörös sziklákkal keretezve. Annyira szép volt, hogy kénytelenek voltunk megállni egy pár fotó erejéig. Hiába volt kietlen az útszakasz, óriási táblák hirdették, hogy ne hagyjunk semmit őrizetlenül a tolvajok miatt. Ne hagyja ki senki, ha erre jár, nagyon szuggesztív a hely.

Ezen az úton továbbhaladva már ritkábban futunk bele zsúfolt városokba, ami nagyon tetszett nekünk, hisz azért is jöttünk ide, hogy kipihenhesse magát párom a négy hónap kemény szezonális munka után. Agay pont egy olyan helynek tűnik, ahol mindazt megtaláljuk, amit kerestünk. Egy öbölben fekszik, tehát nem kell zavaró hullámoktól tartózkodnunk és remélhetőleg a víz hőmérsékletével kapcsolatosan is magasabb értékekre számítottunk, ezáltal itt kerestünk egy hotelt, ahol megszállhattunk. Így esett a választásunk egy nyugodt kis helyre, melynek neve Hotel de la Plage, a városon kívül fekszik, egybenőve egy étteremmel. Ideálisnak tűnt. 100 m a tengerpart, kevés a vendég, a nyugalom biztosítva volt.
Miután elfoglaltuk a szobát, egyből a tengerhez mentünk, de hűvös volt ahhoz, hogy fürdőruhára vetkőzzünk, ezért úgy ruhástól döltünk a kavicsos partra. A látvány csodálatos volt. A kék különböző színei keveredtek a fák zöldjével és a sziklák vörös színeivel.

Úgy döntöttünk, hogy ha másnap napsütésre ébredünk, maradunk még egy napot, ha nem, megyünk tovább. A vacsorát abban az étteremben fogyasztottuk el, ami ehhez a szálláshoz volt építve, de nem a szálloda tulajdona. A vacsora nagyon rafinált volt, izgalmas elrendezések, és kombinációk, mint pl. a kecskesajt mousse spárgával egy szezámmagos ropogós hengerbe töltve. Kipróbáltunk egy halételt és egy kacsamellet is, amiken aztán megosztoztunk. Mindez mellé ismét egy helyi rozét ittunk.

Mivel másnap nem sütött a nap, hanem igencsak el volt borulva, a recepciós bácsi is egyetértett velünk, hogy nyugatabbra kell menjünk, ahova nagyon jót ígért a meteo a következő napokra. Reggeli Frejusban, ami romjairól híres, majd irány Cassis. Vagyis úticélunk az volt, de mint kiderült, másoknak is. A város annyira telve volt, hogy egyetlen szabad szobát sem találtunk ott, ami megoldható lett volna azzal, hogy egy másik településen veszünk ki egy szobát, és visszatérünk látogatóba, de ami borzasztóbb, hogy még parkolóhely sem volt sehol. Nem autónak, hanem motornak, amivel addig, és azután sem volt sehol gondunk, ingyen és bérmentve bárhol otthagyhattuk a járművet. Itt nem! Reményvesztve és mérgesen elmotoroztunk a következő településre, leültünk egy lócára, hogy megnézzük, hol is tölthetnénk az éjszakát aznap. Legnagyobb meglepetésünkre ami megmaradt, az nagyon drága volt. 20 km-es körzetben szinte semmi. Pedig Cassis csúcsfontosságú hely a programunkban. Igazán karakteres kis helynek tűnt az útikönyv leírása alapján, rengeteg látnivalóval, tüneményes kis éttermekkel és kacskaringós utcákkal, ahol szintén élvezet lett volna elveszni, ráadásul innen indulnak kis bárkák, hogy a környező öblökbe elvigyék a kíváncsiskodókat, ahol aztán puha, homokos, és elhagyatott strandokon tölthetik a napot, a kristálytiszta vízben megmártva testüket. Amit találtunk, a három, szárazföldről is megközelíthető ilyen öböl egyikéhez volt közel.
Nyakunkba vettük az utat, és a navigátor segítségével meg is találtuk a helyet. Hotel de la Corniche, egy olyan egyirányú utca közepén van, és vele szemben van egy lépcsőút, mely egy falatnyi tengerpartszakaszhoz vezet, aholis minden nap emberek nyüzsögnek, és minden zsebkendőnyi szakaszt hasznosítanak. Miután elfoglaltuk az egyetlen megmaradt szobát, megpróbálkoztunk egy falatnyi hely elfoglalásával mi is.

A fentebbi fehér sziklafal alatt az adott délután kb 30an osztozkodtunk. Sőt mi több, fürödtünk és napoztunk is. Nyugalom volt ennyi ember mellett is. És a víz színe....
Kristálytiszta, türkizkék és égkék. Az utca elszigetelt, a két végén már autóút van, a szállodánkon és egy másik szállón kívül két étterem és szigorúan körülkerített villák vannak csak itt. Mivel a motorra nem volt kedvünk felülni, ebből a két étteremből kellett válasszunk az estére. Könnyű volt a választás. A menü, mely minden étteremben a leggazdaságosabb megoldást jelenti, az egyik helyen 86 euróba került (per fő) a másikban 36. Vajon melyikre esett a választásunk???
Az utolsó asztalt sikerült megkaparintanunk. Az étterem teles-tele volt, két menüt kínált: hal és hús alapút. Egyikünk az egyiket, másik a másikat választotta. Így volt lehetőségünk megkóstolni mindent. Finom rozé, ami azért is jó választás, mert húshoz és halhoz is ideális. Kissé pezseg, az emésztést is segíti, és kellemes hangulatúvá teszi a rákövetkező estét! 
;)

Reggeli itt: La ciotat-ban, ahol a pincérünk végre beszél olaszul. Ez már csak azért is feltűnő, mert a többi helyen még angolul sem beszélt senki.

Három liter kávé után nekifekszünk újra az útnak, most már autópályán, egészen Arlesba. 
De ez már egy másik bejegyzést fog gazdagítani!