Egy hét Provansz - igazi tour de force - 3.rész

Moustiers Sainte Marie egy tündérien varászlatos városka, falucska, nem is tudnám megmondani, mi lehet, mely egy kis folyócska által átszelt két hatalmas sziklahegy közé épült. Nem sok lakóház van benn a központban, vagy ami van is, kisebb bolttá, étteremmé, bárrá változott az odatóduló turistatömeg miatt, ám a környezetében van bőven álomházikó. Ki is néztünk egyet, amiben el tudnánk képzelni az életünket. Fotón nem sikerül úgy visszaadni mindazt a szépséget, amit ott láttunk.

Ilyen helyen élni biztos csupa élmény. Ha tele a falu, azért, ha nincs, azért. Nyugalom van mindenképp, az ezernyi látogató mellett is.

A legenda szerint Blacas lovagja, hogy megköszönje Szűz Máriának, hogy épségben hazaért a harcokból, kifeszíttetett egy csillagot a két szikla közé, amely azóta is őrzi a helyiek békéjét, és amit ma is sokan járnak megnézni. 

Alig észrevehető ott az ég közepén a kis csillagocska, de ott van, még mindig.

Aki szeret sétálni és bírja is a strapát, felmászhat egy 14 szakaszból álló meredek úton, egészen a  Notre dame di Beauvoir kápolnáig, ahonnan közelebbről megcsodálhatjuk azt a bizonyos csillagot. Ezen felül ott vár bennünket a csodálatos kilátás, két három barátságos szó a többi megfáradt turistával.

Bevallom, lejönni sokkal de sokkal félelmetesebb volt. Az egész út kövekkel kirakott, amik a sok gyalogos lába alatt már fényesre koptak, és eléggé csúsznak. Felfelé nem olyan vészes, de lefelé....mindenesetre itt vagyok, szóval sikerült leérnem. 

Ajánlom azért, hogy ne fogjatok hozzá gumitalpú cipőben. 

A város nagyon ideálisan épült a két szikla közé és a sziklák között folydogáló kis patakra, köré, mert mint tudjuk, a víz azon felül, hogy megnyugtatja az idegeket a kellemes hangjával, tele van negatív ionnal, amikről köztudott, hogy kedvező hatással vannak egészségünkre. Igazi édenkert ez, jó levegő a magasság miatt, vízcsobogás, friss víz, és finom víz, illetve egészséges környezet a nyugalom és lelki béke miatt.

Sajnos szezonon kívül kevés az étterem, ami még nyitva van szeptember közepén. Láttunk igen sok ígéretes üzletet, de már mind zárva. Hotelünkben is van egy pizzéria - étterem, de az is zárva. Még jó, hogy maga a hotel, Hotel Belvedere, pont a központban, még működik, még ha enni nem is adnak. Van egy igen helyes fűszerbolt az egyik utcában, egy kedves eladó hölggyel, akinek sikerült ránkbeszélnie néhány kiszerelésnyi provanszi fűszerkeveréket, borsos összegekért. Illetve sok a kerámiabolt, elvégre a provanszi fajansz is híres, nem csak a Faenza-i, ahonnan mi jövünk.
A sok delikátesz és pékség mellett végül találtunk egy átlagos kis éttermet, ahol jó áron sikerült megvacsoráznunk. Másnap reggel még tettünk egy sétát, majd egy gasztronómiai kis boltban vettünk két szendvicsnek valót, egy libamáj terrinát, és két szelet sajtot, frissen sült kenyérrel, majd egy kis pékségben megreggeliztünk, újra motorra pattantunk, és irány a grand canyon.

Felkészületlenül mentünk neki ennek a helynek. Azt gondoltuk, hogy az út, melyen utaztunk, arra a kis hídra visz majd bennünket, ami az utolsó fotón látható, de nem. Oda valami más úton lehet eljutni, és aki oda eljut, annak egy újabb hétre való tevékenysége akad. Kínál bőven lehetőséget mindenféle sportot imádó embernek. Hogy melyik szezonban, azt nem tudom, de az biztos, hogy raftingoló embereket láttunk szeptember végén is a folyón, aminek a színe egyébként szerintem földönkívüli.
A rafting szerintem egy igazán megnyugtató tevékenység, természetesen csak akkor, ha az ember nem egy vad folyón teszi, hanem egy nyugalmasabb változaton. Kétszer volt alkalmunk eddigi kirándulásaink alatt kipróálni ezt a relaxáló tevékenységet. Az egyiket anyukáméktól kaptuk, és a ma Lengyelországot a Szlovákiával határoló Dunajec folyón csorogtunk le, közel egy óra alatt. Ez a folyó anno Magyarország része volt. Szomorú volt ezt tudomásul venni. A kirándulás igazi balzsam a városokhoz és a stresszhez szokott idegeknek, javaslom mindenkinek a megtételét.
A másik alkalom kissé izgalmasabb volt, Balin, aholis egy szintén egy órás út alatt egy kicsit vadabb folyón csorogtunk le. Akkor épp egy másik olasz házaspárral kerültünk egy csónakba, a vezetőnknek egy olyan férfiembert adtak, aki beszélt három olasz szót, amik a "jobbra", "balra", "középre" szavak voltak, pont elegendő ahhoz, hogy megvédjen bennünket a beborulástól, aminek én nem örültem volna, mert:
1. úszni nem tudok
2. védőöltözetünk eléggé kőkorszakinak tűnt, és nem hiszem, hogy engem megmentett volna a vízbefulladástól, mert egyenesen félek olyan vízben, ahol nem érintem lábammal a talajt.
Hála istennek nem történt semmi, velem, de emberem, mikor helyet kellett cserélnünk a másik párral, elfeledte beakasztani a lábát az e célra kijelölt kötélbe, és egy kanyarban kiborult a hajóból. A kanyarok arról híresek, hogy ott van a legtöbb örvény, és hát ő pont egy ilyenbe pottyant bele. Mikor elmerült a feje, és a német turista szandálja feljött a víz felszínére, azt hittem özvegyen térek haza a nyaralásból. De feltűnt a feje is, igaz csak egy levegővétel erejéig. Majd újra le.
Ezt megismételte párszor, majd valahogy kikeveredett a vízből, utánunk csorgott, és vezetőnknek kellett őt a hajóba húznia, mert egy szem ereje nem maradt.
Ennek ellenére azt mondom, még egyszer nekifutnék annak a víznek. Mert ha valaki betartja a szabályokat, és a vezető utasításait, nem történhet baj.
Visszatérve tehát Provanszhoz, miután kifotóztuk magunkat, ahol lehetett, mert az utat rossz irányból tettük meg. Azaz a sáv, melyen utaztunk, pont a mélység felé volt, és nem nagyon mertem nézelődni. A másik sáv felé dőlve utaztam, lábaimmal szorítva Danit, annyira féltem. A felénk meredő sziklatömegek nem félemlítenek meg annyira, mint az alattam tátongó üresség, szóval megállás párszor, amúgy húzás lefelé onnan.

Délután érkeztünk Grasse-ba, ami a parfümök fővárosa. Ingyenesen meg lehet látogatni három gyárat, illetve van a hivatalos parfümmúzeum, de az azt hiszem, már fizetős. 

Mi a Frangonardba mentünk be, ez az egyik ingyenes múzeum. Mennyi ember, atyaég!!! Iskolai kirándulások keretében rengeteg diák megy oda. A hatalmas boltban legalább harminc eladó, és mind foglalt legalább hat emberrel. 

Mi inkább sétáltunk egyet a városban. A szomszédos utcában minden bolt Frangonard, legyen szó élelmiszerüzletről, ruhaneműkről, cipőkről, illaszerről, pékségről...mind ezt a nevet viseli. Egy különálló, de szintén a gyár boltjában mi is elcsábultunk, és megajándékoztuk magunkat egy-egy parfümmel, majd megittunk egy frissítőt, és irány Cagnes Sur Mer, utolsó megállónk, ahol, ha az idő úgy engedte volna, három napot is eltöltöttünk volna, a tengerparton.

Ám nem engedte.

Szállásunk, hotel Turf ugyan 50méterre van a parttól, sokra nem mentünk vele. Borús és hűvös időnk volt. A helyre azért esett választásunk, mert azon túl, hogy kellemes a partja, van benne látnivaló is.

Renoir ebben a városban épített magának házat és élete utolsó éveit itt töltötte, a festészetnek és szobrászatnak szentelve életét, egészen halála napjáig. A háza most múzeumként üzemel. Illetve a régi városközpontban van a Grimaldiak egy vára.

Jó félóra séta egyik is, másik is a tengerparttól, de megéri. 

Itt volt szerencsém megkóstolni a híres Sant Tropezi tortát:

recept itt található.

Nyaralásunk itt ért véget, mert az idő nem adott lehetőséget, hogy a tengert errefelé is kipróbáljuk, de életemben először ehettem végre szarvasgombát.

A sütőben sült camember ezzel volt bőségesen megszórva. Féltem tőle, mert mindenkitől azt hallottam, hogy iszonyatosan büdös, kellemetlen szagú, és erős ízű, amitől az elfogyasztása is nehézzé válik, de mihelyst felszolgálták, megcsapott az a kellemes illat, aminek nehéz volt ellenállni. Az íze pedig egyáltalán nem volt visszataszító. Sőt, azt hiszem, ha nem lenne olyan drága, még itthon is lenne néha.
Eszembe jut erről egy másik sztori, Danikámnak is elmeséltem a vacsora közben, mikoris egy éven, mikor felkerültem fővárosunkba, a kollégámmal kinn sétáltunk a dunaparton egy délután, és a Gresham palota előtt nyüzgő tömegre lettünk figyelmesek. Odamentünk kíváncsiskodni mi is, és mint kiderült, Sophia Lorent és vendégseregét várták, mert aznap volt a fia esküvője azzal a magyar lánnyal, akivel azóta is együtt élnek. Beálltunk tehát mi is a szájtátók közé. Mint mindig, sokáig kellett tétlenül ácsorognunk, gondolom vártak, hátha szétoszlik a tömeg, de nem sokan akarták feladni a harcot, erre kijött valaki, és a bejárathoz közel állóknak megmutatott a tenyerében dolgokat. Mi messze voltunk ahhoz, hogy lássuk, mit mutogat, de eljutott hozzánk a hír, hogy szarvasgombát, ami aranyárban van. És aki mutogatta, ki volt?????
Maga Armani. Wow, ejha. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer látom őt is. 
Sophiának nyoma sem volt. El is döntöttük, hogy Giorgio után már nem is érdekel bennünket, és mikor tovább akartunk állni, megjelent a vendégsereg. Micsoda előkelő hölgy ez a Sophia. Nagyon nőies, nagyon elegáns. Ennyi évesen is csodás alakja van, és nagyon jól öltözködik. Nem hivalkodó, nem volgáris, igazi úrhölgy.

Egy fantasztikus hét volt tehát, sűrű programmal és rengeteg látnivalóval, amiről mindenképp azt mondanám, hogy megérte. 
Ha újra lehetne az egészet csinálni, a kihagyott helyeket nem hagynám ki, de azokon felül nem raknék hozzá semmit, mert ez a pár város szerintem méltán képviseli Provance megyéjét.