Egyszer összeszedtem minden bátorságom, és megírtam a történetem ezen a sokak által látogatott blogon. Be kell valljam, hogy miután értesített a blog vezetője, hogy megjelent az írásom, remegő kezekkel klikkeltem a linkre, és kezdtem el a kommentek olvasását, ami szinte a megjelenés után a 600-ra ugrott. Nem vártam ekkora "sikerre".
Olyan volt, mintha vizsgára mentem volna, és aggódnom kellett volna a végkimenetele miatt. Ilyen félszre még az egyetemi évekből sem emlékszem.
Mintha csupaszra vetkőztem volna mindenki előtt. Nem szeretek kitárulkozni, óriási erőfeszítésembe került eljutnom oda, hogy megosszam tapasztalataim az olaszországi életszakaszomról.
Ha valakit érdekel, olvasgasson. Talán ne a kommenteket, hanem magát a történetet!
„Már régóta olvasom a blogot, és sok írás nagyon tetszik, mert olyan országba visz el, és olyan jellemzőkkel ismertet meg, amiket máskülönben nem könnyen szerezhetnénk meg.
A múltkorában elcsíptem egy magyar lány írását, aki itt él Olaszországban, ahonnan valamilyen oknál fogva nem sok írás érkezik, és bizony úgy gondoltam, én is leírom az enyémet. Tetszett a leírása, gondoltam, én is leírom az enyémet.
Ami meglepett, az pont az a megjegyzése volt, amire én itt válaszolni szeretnék. Ahogy írja, ő is egy multinál dolgozott Magyarországon, csakúgy, mint én, aztán a szerelem és a változások Olaszországba sodorták és kipróbálhatta, milyen is külföldön élni.
Idegenvezetésből szerelem
Én is így voltam vele. Otthon dolgoztam, jól fizető állásom volt, lakáshitelem, és ezzel együtt lakásom is természetesen, a belvárosban, és tessék, szeptemberben megtalált egy magyar fiatalember, hogy Olaszországban élő romániai barátjának és annak a főnökének segítsek már Budapesten idegenvezetni, aminek az eredménye, hogy én is ide jutottam.
Szerelem volt második látásra. A kétnapos kirándulásunk után telefonon tartottuk a kapcsolatot, aztán rákövetkező nyáron kijöttem hozzá egy hétre, ami végzetes volt. Onnan már csak azért mentem haza, hogy beadjam a felmondásom, elrendezzem az ügyeim, és kijöjjek hozzá.
Arra gondoltam, hogy azzal a múlttal, amit otthon összeraktam magamnak munkaügyben, nem lesznek gondjaim, még egy ilyen kisvárosban sem, mint Faenza. Hát nem így volt.
Eleinte imádtam, mert kellett az idő, hogy egymással legyünk, és kiélvezzük egymás társaságát. Úgy fogtam fel, mint egy vakációt. Aztán hat hónap múlva már kezdett nehezemre esni a semmittevés. Nincs ez a magyarok DNS-ébe beprogramozva.
Német nélkül nem megy
Elkezdtem szezonális munka után nézni, és legnagyobb meglepetésemre minden tengerparti szálloda recepciójára az angol mellé kellett a német nyelv ismerete is. Az angol ment felsőfokon, az olasz is elég jól beleivódott már a zsigereimbe, elvégre ha az embert nem értik meg az anyanyelvén, egykettőre elsajátítja azt a nyelvet, melyet körülötte mindenki beszél.
Így nem maradt más választásom, mint elmenni egy nyelviskolába, és megérdeklődni, mibe kerülnek intenzív német nyelvtanfolyamok. A tulajdonos egy angol úriember volt, aki felkínálta a lehetőséget, hogy a német tanulása ellenében tanítsak nála angolt.
Örültem nagyon a lehetőségnek, és még azon a héten elkezdtem nála dolgozni. Azonnal volt két privát tanítványom, és egy háromfős csoportom. Majd minden héten adódott hozzá még néhány magántanuló.
Az iskolákban tanított angolról itt nem mondanék sokat, szégyenletes, hogy kik és mit tanítanak itt. A magyar és az olasz iskolák színvonala között óriási szakadék húzódik. Egy munkahelyre például azért nem vettek fel itt, mert az angolom jobb volt, mint a felvételiztető hölgyikéé.
A terv
Az iskolának köszönhetően aztán elkezdtem az önéletrajzom az összes tengerparti szállodába elküldeni, anélkül, hogy kerestek volna recepcióst, gondolván, hátha, és egy este felhívott egy kedves nénike.
Látta, hogy sosem dolgoztam még a turizmusban, de az önéletrajzomból kiderült számára, hogy nem vagyok buta lány, és ha sikerül megszeretnünk egymást, szerinte jó munkásemberré válhatok náluk.
A rákövetkező szombaton a villájában ültem, beszélgettünk, kávéztunk és bonbont ettünk, majd elárulta a hölgy, hogy velem szeretne dolgozni. Óriási boldogság. Ráadásul anélkül, hogy a németet beszéltem volna.
A párom pont ugyanabban a városban dolgozik nyaranta, így együtt lehettünk nyáron, télen pedig itthon ültünk volna, a munkanélküli segéllyel átvészeljük a telet, majd tavasszal újrakezdjük a mindennapos munkát. Ez lett a tervünk!
Egy érdekes ajánlat
Májusig azonban még maradhattam a nyelviskolában tanítani, ahol megbeszéltem a főnökkel, hogy a szezon végén visszatérünk a további oktatásra. Kaptam azonban még egy házaspárt, akik engem kértek tanárnak. Megígérték, hogy hetente kétszer jönnek, csak hogy befejezhessük a tanfolyamot a szezon előtt és ne kelljen tanárt váltaniuk.
Így történt, hogy a gyakori találkozásoknak köszönhetően jó barátokká váltunk, és felkértek, hogy menjek hozzájuk dolgozni, mert épp irodát akarnak nyitni a telekommunikáció terén és szükségük van egy angolul jól beszélő kollégára.
Napokig tartó őrlődés következett. A tengerparti munka, ahová már a szavam adtam, és a leendő főnökasszony nagyon vonzottak, de a mérleg másik serpenyőjében egy határozatlan idejű munkaszerződés állt, ami itt ritkaságszámba megy, ráadásul mindez abban a városban, ahol élünk. Emellett döntöttem.
Jótékonyság vagy pénzmosás?
Nagyon nehezen megmondtam a szállodaigazgatónak, hogy nem vállalhatom el a munkát, bár a szívem megszakad, de a jövőmet kell előtérbe helyeznem, és a nyári négyhónapos szezon helyett egy hosszú távú munkát választok. Megértett, de fájlalta a döntésem.
Így kezdtem el tehát egy „normális" munkahelyen dolgozni. A munkám annyi volt, hogy havonta egy excel formátumban érkezett árlistát módosítsak, azaz a nekünk adott árakat egy szorzóval módosítsam arra, amit a mi vevőinknek adunk, és aztán ezt a fájlt küldjem el két címre.
Máskülönben semmit nem csináltam. Kezdtem gyanakodni, hogy a céget miattam hozták létre, hogy nekem munkát adjanak, mert két jótét lélek volt a munkaadóm, akik gyerek nélkül éltek és imádtak felkarolni külföldieket. De az is megfordult a fejemben, hogy egy pénzmosó cégben töltöm a napjaim.
Lényeg, hogy a céget decemberben felszámolták, és nekem ismét munka után kellett néznem. Hat hónap munka volt az egész. Elkeseredésemben úgy döntöttem, a szívem követem végre és azt fogom csinálni, amire engem a Jóisten megteremtett: segíteni másoknak, a masszázzsal.
Egy hét alatt találtam munkát
Pár évvel kiutazásom előtt ugyanis elvégeztem egy gyógymasszőr tanfolyamot, amit imádtam, de a multiknál dolgoztam és ez csak hobbi maradt. Így kezdtünk el tehát a hegyekben munkát keresni a párommal: ő mint szakács, én mint masszőr.
Sajnos neki akkor már késő volt, november végén már nyitáshoz készülődnek a szállodák, és nem hagyják a legfontosabb munkaerő felvételét az utolsó pillanatokra. Én viszont egy héten belül találtam munkát.
Egy gyors hazaút, hogy üdvözöljem a családot, mielőtt elvonulnék négy hónapra a hegyekbe, majd búcsút mondtam a páromnak is, és beindítottam a karrierem. Kisegítettem a recepcióst is, amikor arra volt szükség, de máskülönben arany hónapok voltak azok.
Reggel teljesen szabad voltam, a munkaidőm délután 4-től 7-ig tartott, azaz 3 óra munka naponta, szabadnap nélkül. Ezzel a munkabeosztással ez nem nehéz, persze én azért maradtam esténként még a bárban kisegíteni, és délután a munkám előtt a recepción besegíteni.
A recepció nagyon bejött. Rájöttem, hogy elrontottam, hogy nem a tenger mellett döntöttem, de utólag könnyű okosnak lenni. Ekkor már tudtam, hogy a jövőm ez lesz, fizikai munka télen, nyáron pedig szellemi, közben meg utazunk és pihenünk. Mindketten.
Még márciusban sikerült leszerződnöm egy tengerparti szállodába recepciósnak, így tavasszal nyugodtan mehettünk kirándulni. Három nyári szezont tudtam le így, a téli kihagyása mellett, ugyanis inkább a relax mellett döntöttünk, és otthonunkat is élvezni akartuk.
Két munkahely egyszerre
A harmadik évem olyan rosszul sikerült, egy olyan szállodában, ami hat hónapot ígért nyárra, és emiatt otthagytam egy másik, bevált szállodát, hogy örökre elment a kedvem a szezonális munkától.
Abban az évben, hála a reggeli recepciósi beosztásomnak, délutánonként már egy másik hotelben, a wellness osztályon is dolgoztam, masszőrként sikerült munkát találnom.
A kellemetlen élményre visszatérve, a szezon végeztével a munkaadóim meg akartak fosztani egyhavi béremtől, ugyanis hála a kegyetlen bánásmódnak, a folyamatos, vendégek előtti megaláztatásomnak, lebetegedtem ülőidegzsábával, ami akadályozott a mozgásban, és egy hónapon keresztül injekcióztak.
Betegszabadságon voltam, de amilyen galád népség a tengerparti munkaadók köre, nem határozott idejű szerződést íratnak alá velünk, hanem behívásos alapon működőt, ami azt jelenti, hogy betegszabadság nuku, ha lebetegszel, vége a munkádnak.
Így vernek át a tengerparti munkaadók
Kénytelen voltam egy szakszervezettől segítséget kérni, akik azt javasolták, vigyük jogi útra az ügyet. Tudni kell, hogy tengerparti munkára előszeretettel vesznek fel külföldieket. Mégpedig arról a keletről, ahonnan mi is jövünk.
Miért? Mert ezek olyan emberek, akik áttelepülnek három-négy hónapra, felveszik a fizetésüket, majd a szezon végeztével hazamennek, és nem érdekli őket, hogy kaphatnának adóvisszatérítést,, munkaviszony megszűnése után járó összeget, stb., hanem hazamennek és kész.
Én sem panaszkodtam volna ezekért az összegekért, ha nem akarják lenyúlni a táppénzem, ami 600 euró volt. A legjobb, hogy ennyi miatt akartam reklamálni, amíg a szindikátus – vagy más néven a szakszervezet, ami ingyen segíti a dolgozót – a szerződésem, a munkaviszonyom, es minden hozzátartozó részletet megvizsgálva fel nem világosított, hogy engem jogosan 5500 euró illetne meg a munkaadótól, ugyanis az sok tekintetben visszaélt a hatalmával.
Ez már szépen hangzik, így természetes, hogy nem hagyom náluk a 600 euróm. Nem borzasztó, hogy mennyit nyernek a külföldi munkavállalón?
Rajtam ennyit nyertek volna, és én az voltam, aki igenis megkértem az áram. Tudom, hogy a tulaj többi szállodájában a recepciósok az enyémtől havi 300 euróval kevesebb fizetést kaptak.
Az ügy vége az lett, hogy bíróságon kívül megegyeztünk, így 2700 euró sikerült kapnom a főnökeimtől. Ezzel le is zártam a szezonális életem.
Az élet vállalkozóként
A párom látta rajtam azon a nyáron, hogy hiába szívták le a vérem a reggeli munkahelyen a recepción, a délutáni masszázsok sokszorosan visszaadták azt, így azt javasolta, önállósodjak, váltsam ki a vállalkozói igazolványom, és fogjak bele a gyógyításba.
Nem mondom, hogy könnyű. Először is a vállalkozói igazolvány kiváltásához kell valami dokumentum, ami igazolja, hogy tényleg képes vagyok a leendő munkát elvégezni. És kell jó sok pénz.
Én Magyarországon szereztem a gyógymasszőri vizsgám még 2004-ben, és ezzel otthon akár már vállalkozást is indíthattam volna, vagy indíthatnék akár most is.
Itt masszírozni csak kozmetikus masszírozhat, gyógymasszázst pedig csak fizioterapeuta végezhet. Én egyik sem vagyok. A diplomám honosítását az egészségügyi minisztériumnál kérhetem, mint massofizioterapeuta. Biztos mindenki ismeri Bruno Bozzetto kis videóját, ha nem, érdemes megnézni:
Ebből nyilvánvalóvá válik mindenki számára, hogy egy ügyintézés itt milyen hosszú és kínkeserves. Én több mint egy éve adtam be a kérelmem. Azt mondták, három hónap múlva adnak választ.
Bürokrácia a köbön
Három hónap múlva jött egy levél, hogy nem teljes a dokumentáció, kell más dokumentum is. Tehát irány haza, új igazolás a magyar egészségügyi minisztériumtól, új kérvény beadása, természetesen új befizetendő díj mellett, majd három hónap várakozás, amikor jön egy levél, hogy nem ismerik el így, csak masszőrként.
Telefonálok, hogy rendben, így is jó, csak küldjék már a papírt, mire mondja a hölgy, hogy azonnal küldjek egy levelet, melyben mégis kérem, hogy massofisioterapeutaként ismerjék el a diplomám, mert szeptember végén lesz egy kongresszus, és újabban sok kelet-európai papírját elfogadják így.
OK. Elküldöm, majd október közepén telefonálok, hogy akkor most mi van, a néni csak habog a telefonba, hogy mihelyst lesz kongresszus, bemutatják az én kérvényem is, és ezzel rámcsapja a telefont. Vagyis elfelejtették, hogy én is a sorban voltam. Most december van, még mindig semmi, és a telefont sem veszik fel.
Mindenesetre nem adom fel. Dolgozom, mint masszőr, együttműködök egy konditeremmel, ahol most már hetente háromszor vagyok jelen, vannak saját vendégeim is, és mindig jönnek újak.
Közben elvégeztem egy posturológia tanfolyamot is, ahol 18 másik, már sok éve a pályán dolgozó kollégával együtt gyűrtük az anyagot öt hónapon keresztül, és a csapatban én értem el a legjobb eredményt.
Nagyon büszke vagyok magamra, mert a többiek között bizony van, aki már 20 éve ezt a munkát végzi, beszélik az olaszt, a gyakorlati nyelvet is, noha én sok tekintetben még jóval mögöttük vagyok.
Egy kicsit ez, egy kicsit az
A páromnak köszönhetően nem kell aggódnom azokban a hónapokban sem, amikor kevés a vendég. És bizony rájöttem, hogy én szeretek így élni. Dolgozom néhány órát naponta, persze van olyan is, hogy nem dolgozom, de ezalatt az idő alatt főzőcskézem, sütögetek, ha már egyszer egy cheffel áldott meg a Jóisten.
Az olasz konyha segítségével tartom a versenysúlyom, még ha sok-sok süteményt is eszem. Ezt szeretném a magyar ismerősökkel és ismeretlenekkel a receptes könyvem segítségével megismertetni.
Boldogan mondom magam félig háztartásbelinek, félig szakembernek. A házimunkákkal sincs semmi bajom. Az évek során rájöttem, hogy nem rossz dolog ez.
Mi, magyar lányok nem erre vagyunk beprogramozva, mert a kegyetlen magyar valóság azt sulykolta a fejünkbe, és hála a feminista mozgalomnak ezt akartuk mi magunk is, hogy bizony a nő is menjen dolgozni, és ne elégedjen meg a gyerekek nevelésével, a háztartás vezetésével, hanem menjen, nyomjon le 8 óra munkát, aztán menjen haza, rakja rendbe a gyerekeket, főzzön vacsorát, készítsen tízórait, reggelit, ebédet, mosson, főzzön, és lássa el a házastársával szembeni kötelességeit is. Tehát ne panaszkodjon az ember lánya.
Én tutira nem haragudnék meg, ha megengedné nekem a párom, hogy ne járjak dolgozni. Ez a mostani megoldás egész tetszetős, hisz megenged annyi szabadságot, hogy a házunk tája is ragyogjon, anélkül, hogy agyon stresszelném magam.
Nem tudnék egyedül megélni, sajnos egyelőre ez a valóság, de nem is ragaszkodom hozzá. Elvégre az együttélés egy férfival azt jelenti, hogy megosztozunk mindenen.
Ezt eleinte nehéz volt elfogadni, de már egészen belejöttem. Megismertem rengeteg csodálatos embert, a vendégeim fantasztikusak, és nekik köszönhetően egy újonnan alakult amerikai futballcsapat masszőre is én vagyok. Remélem, a jövőben elég híressé és sikeressé válnak, hogy megalapozzák a szakmai jövőm és nekik szentelhessem időm legjavát!
A magyar és az olasz nők
Az ide vágyó magyar lányoknak azt javasolnám Olaszmammával ellentétben, hogy elégedjenek meg azzal, ha a párjuk el akarja őket tartani. Ha mindenáron hasznosak akarnak lenni házon kívül is, és nem akarják elbarikádozni magukat a külvilágtól, menjenek önkéntesnek valahová, és legyenek olyanok, amilyenek.
Nem véletlenül választanak magyar lányokat párnak a talján fiúk. Mert bennünk megvan az engedelmesség és a békés természet, otthonteremtők és anyatípusok vagyunk. Ezzel szemben az olasz nők nagyon emancipáltak, parancsolnak, dirigálnak, és nagy a szájuk. Ezt úgy általánosságban nem szeretik a fériak.
Nem rossz élet ez, amit nekünk talált ki a teremtő. Persze muszáj újra képessé tennünk magunkat erre a szerepre. Azért is, mert a nevelés, és a körülmények belénk sulykolták, hogy bizony egy fizetés nem elég a megélhetéshez. Pedig elé lehet, ha lejjebb adjuk az igényeinket.
Tudom, hogy a divat országában élünk, és itt az olaszok még a kuka ürítéséhez is glédába vágják magukat. Az egyetlen szakma, ami sosem kerül válságba, az a fodrász. Az olasz nők sosem mennek az utcára rendezetlen fejjel. Itt akár öt méteren belül találhatunk három fodrászüzletet, és mindben lesz vendég, akin éppen dolgoznak, és lesz olyan is, aki a sorára vár.
Ám lehet bárkinek bármilyen szépséges frizurája, ha alatta sokat nem lehet találni. Egy jó szív és egy ügyes, találékony agy mindennél jobban vonzza a férfiakat.
Nem rossz itt élni
Az olasz férfiakban még benne él a mamma kultúra. Az ő anyukájuk még az otthonnal törődött, gyerekeket nevelt, többfogásos ebéddel várta haza a családot, és gondoskodott a házról és tájékáról, ez az ő vérükben is mélyen gyökeret hagyott és ezt várják el a feleségüktől is.
Szerintem ez nem rossz szemlélet. Csak vissza kellene szokni erre a szerepre. Nem mondom, hogy egyszerű. Főleg nem most, hogy mindenki szeme előtt az egyetemi diploma képe lebeg. Márpedig ha valaki arra törekszik, hogy karriert csináljon, mert ha nem ezért, nem tudom, mi másért menne egyetemre, akkor nem tud beletörődni egy otthoni életbe.
Márpedig egyre inkább bebizonyosodik, hogy hiába a diploma, ha nem tudunk álláshoz jutni. Ráadásul az olyan munkákat, mint takarítás, vasalás, vagy bármi ehhez hasonló, nem tartjuk fontosnak, pedig ezeket is meg kell csinálni valakinek.
Valami nagyon el lett rontva ebben a világban. Én visszatérnék abba az ideális világba, és ez itt néhány honfitársnőmnek megadatik. Éljenek a lehetőséggel! Megéri!"
Megjelent itt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése