Mint mondottam, a vendeglato csaladom ezt ette ebedre. Sotlan feher kenyer, megszorva boven soval, es meglocsolva olivaolajjal. Annak idejen beleszerettem, s azota sem ettem ezt a remekmuvet. Am ma, a fenylo arcom eszembe juttatta, hogy akar ez is lehetne a megoldas. A "muvemnek" nagyon orulok. Imadnivaloan finom es ennel tenyleg nincs egyszerubb etek. Hagyma kellene meg hozza...:) es kesz lenne a parasztvacsora. De most semmit nem ettem hozza. Csinaltam melle egy meleg, mentaleveles teat, hatha arra osztonzi a forro ital a testem, hogy magat mar ne futse.
Vagy hut az izzadas? Ugy tudom, az a szervezetunk legkondija, az enyem nagyon mukodik. Belul szetvet a hoseg. Kivulrol viszont hus a borom. Mindenki dicser, hogy milyen jo nekem. No en nem tudom!
Szoval par nap mulva majd be tudok szamolni, hogy ez a ket csoda mennyire segitett, most azonban megosztom a vonatkozo meset, es hasznos informaciokat a sorol! Miert is fontos, es mit okoz, ha hianyzik!
Elobb a kedves mese!!!
Mert en pl az a fajta ember vagyok, aki fel a sotol. Sosem sozom alaposan meg az etelt, mert ugy vallom, hogy konnyebb utanasozni, mint elvenni belole. Szoval csak felosen adagolom az etelbe. Es meg vagyok gyozodve, hogy amit beleteszek, szemre, az pont eleg mindig. Viszont a vendegeim mindig utanamsoznak. (Olyba tunik, az en soerzekeloim sokkal kifinomultabbak, mint a tobbieke)
Nos, nem okoskodom, olvasgassunk!
A só
Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három lányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy–egy ország.
Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdte a legidősebbiken:
– Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem?
– Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.
– Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt.
– Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
– No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez –, mondjad: hogy szeretsz?
– Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.
– Mit beszélsz, te haszontalan – förmedt rá a király –, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót, nem volt kegyelem, világgá kellett mennie.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki–kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, mogyorót s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volna, arra vetődött a szomszéd királyfi, s megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok között. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
– Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
– Hé, ki van itt? Ember–e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki; ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most se mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
– Hé, ki van itt? Szóljon, ember–e vagy ördög, mert mindjárt lövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva–szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás között mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette aranyos–gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, vendégeket hívtak, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.
Telt–múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király:
– No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
– Lelkem uram – mondta a királyné –, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem, mint az emberek a sót.
– Jól van – mondta a király –, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ott már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomnál finomabb ételeket; de hogy a szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek–süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király, ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóba főttben, a főtt marhahúsban majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta meg szó nélkül az öreg király:
– Hallod–e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt–főz?
– Sóval süt–főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
– No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
– Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belép a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.
Hej, istenem, megörült az öreg király, mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország–világ kerestette mindenfelé. Bezzeg hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Es most okoskod6unk!
A nátrium-klorid a Na-sók közül a legnagyobb élettani jelentôséggel bír. Abszolút életfontosságú só. Míg a kálium túlnyomó mennyiségben a sejteken belül található, addig a nátrium mintegy fele az extracelluláris (sejt közötti) állományban található, további része, kb. az egyharmada a csontokban és a porcszövetekben található meg. Emellett előfordul a gyomorban és a vesékben, ez utóbbiakban egy viszonylag magas sejten belüli nátrium-koncentráció figyelhetô meg. A nátrium szabályozza a vízháztartást, az ozmotikus nyomást, a sav-bázis egyensúlyt, felelôs az izmok és az idegek ingerelhetôségéért (Na-K pumpa), elôsegíti a sejtek újraképzôdését és a vörösvértestek termelôdését.
Nátrium klorid hiányára utaló kérdések:
- Izületei „kattognak?
- Korpás a fejbőre?
- Sűrűn van influenzája?
- Van nyálkahártya problémája? (Hamar kiszárad a szája?)
- Van-e mellék- és homloküreg problémája?
- Sűrűn szomjas, vagy netán túl ritkán?
Nos, nalam megvannak ezek is. Letesztelem, megoldatom-e ezeket a problemakat a sos kenyeremmel! :) Ha nem, megyek, s beszerzem a vonatkozo, Nr. 8-as schuessler sot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése