Marlo Morgan: Vidd hiret az igazaknak! - reszletek

Fantasztikus ez a könyv, ajánlom mindenkinek elolvasásra, akár könyv formában, amitől szebb nincs a világon, vagy a neten. Mivel tudom, utánanéztem az első sorok olvasása után, honnan tudnám beszerezni ezt a könyvet, amit aztán a kis komódomon tartanék örök életemre, meglepődve tapasztaltam, hogy előjegyezhető egy használt példány, de kétlem, hogy ettől valaki valaha is megválna! Szóval álljon itt a link, és ízelítőül néhány részlet!

A teljes könyv lépésekben itt található.

Azt vallják, hogy a dolgok iránt táplált érzelmeinknek nyoma marad. Rögzülnek testünk minden sejtjében, beépülnek személyiségünk, gondolkodásunk, örökkévaló énünk gyökereibe. Bár egyes vallások azt hirdetik, hogy az éhezőnek ételt, a szomjazónak italt kell adni, e törzs szerint nem az a fontos, amit adunk, és az sem, hogy kinek. A feltétlen szeretetteli segítés érzését kell átélni. Ha meglocsoljuk a tikkadt növényt, megitatjuk a szomjhalállal küszködő állatot, ha csak bátorítást adunk, azzal ugyanannyira közelebb jutunk életünk és teremtőnk megértéséhez, mint amikor ételt-italt adunk a rászoruló társunknak. Amikor az ember elhagyja e földi létet, lelkében ott van a lenyomata, hogy miként gazdálkodott érzelmeivel. Láthatatlan, megfoghatatlan érzések töltik ki örökkévaló lelkünket, mely különbséget tsz jó és rossz között. A cselekvés csupán eszköz, amely által az érzelem, a szándék, a gondolat megnyilvánul.

- A gyógyulás független az időtől - mondták. - A gyógyulás és a betegség egy pillanat eredménye. Értelmezésem szerint ez azt jelentette, hogy az emberi test teljes egészében, minden sejtjében ép, egészséges, csupán egy pillanat kérdése, hogy valamelyik sejtben rendellenesség, zavar keletkezik. Aztán hónapok, talán évek telnek el, mire a tünetek jelentkeznek és diagnosztizálható lesz a betegség. A gyógyulás pedig ezzel éppen ellentétes folyamat Az ember beteg, egészsége megrendül, és attól függően, hogy milyen társadalmi közegben él, gyógykezelésben részesül. Ismét egy pillanat műve, hogy a hanyatlás folyamata egyszer csak megtorpanjon, és a szervezet erősöd-ni kezdjen. Az Igazak szerint testünk nem véletlenül válik valamely betegség áldozatává, hiszen testi valóságunk csupán eszköz, amelyen keresztül az örökkévaló tudat kapcsolatot tart a személyes tudatunkkal. Testünk figyelmeztet, és ekkor legjobb alaposan körülnéznünk, megvizsgálni, hogy vannak-e gyógyítandó sebeink: sérült kapcsolatok, megrendült bizalom, csontosodó félelem. Teremtőnkbe vetett hitünk gyengülése, megkérgesedett engesztelhetetlenség és így tovább.

Mint a legtöbb amerikai bennszülött törzs, az itteniek is hittek benne, hogy ha körben ülnek, nagyon figyelniük kell egymást, különösen a szemben lévőt, mivel ő a lelki tükörkép. Amit a másikban becsülünk, azt a tulajdonságot magunkban is erősíteni akarjuk. A nem tetsző cselekedet, megjelenés vagy viselkedés pedig arra figyelmeztet, hogy ne kövessük a rossz példát. Az ember csak akkor ismeri fel mások jó vagy rossz tulajdonságait, ha maga is ugyanolyan erényekkel vagy gyengeségekkel rendelkezik. Egyedül az önfegyelemre és az önkifejezésre való készségünkben különbözünk. Társaim azt tartották helyesnek, ha az ember a saját elhatározásából változik meg. Mindenki meg tud változni, ha akar. Nincs megszabva, hogy mit vetkőzzünk le és mit szerezzünk meg. Másra csak a saját életünkkel tudunk hatni, azzal, ahogy és amit cselekszünk. Ez a hit erősítette a törzs tagjainak törekvését, hogy napról napra jobbak legyenek.

Az üzlet nem kézzelfogható, csak megegyezés, az üzlet célja az üzlet, és nincs tekintettel semmire: sem az emberekre, sem a termékekre, sem a szolgáltatásokra. Egészen pontos volt a meghatározás egy olyan embertől, aki még nem olvasott újságot, nem nézett televíziót, nem hallgatott rádiót. Abban a pillanatban örültem volna, ha az egész világ hallotta volna az asszony szavait.

Szellemasszony a tudományáról mesélt. Mindannyian egyedi lények vagyunk, mondta, s kivételes adottságokkal rendelkezünk, amelyek valódi tehetséggé válhatnak életünk során. Ő volt a törzs álomvadásza. A világon mindenütt minden ember álmodik, de nem mindenki képes emlékezni álmaira, vagy megfejteni jelentésüket. "Az álom a valóság árnyéka" - magyarázta. Minden, ami létezik és megtörténik a valóságban, az megnyilvánul az álmok világában is. Ott keresendő minden válasz. A különleges pókhálók hasznos eszközei a dalokkal, tánccal kísért szertartásoknak, amelyeken útmutatást kérnek a mindenségtől, hogy hogyan értelmezzék az álmok jelentését, üzenetét. A megfejtésben Szellemasszony szokott segíteni.
Megértettem, hogy az álom fogalma magában foglalja a tudatosság különböző szintjeit. Van ősálom, amikor a gondolat megteremti a világot; van testen kívüli, mély, meditációhoz hasonló álom; van alvó, pihentető álom és így tovább.

A bennszülöttek csak akkor álmodnak éjjel, ha ők maguk hívják az álmot. Az alvás kizárólag a testük felfrissítésére szolgál, és nem a szunnyadó életerő ideje. Szerintük mi azért álmodunk éjszaka, mert társadalmunk nem engedi meg, hogy napközben tegyük, s a nyitott szemmel való álmodásról végképp semmit sem tudunk.

Minden ember egyedi. Nem tölthetik ki ketten ugyanazt az űrt. Amint a levelet darabkái teszik teljes egésszé, minden egyes léleknek is megvan a maguk külön helye. Mindenféle kitérőt tehetünk, de előbb-utóbb visszakerülünk a magunk helyére. Van, aki nem térne le a kitaposott ösvényről, más meg szeret fáradságos kerülőutakon járni.

- Az embernek az a sorsa, hogy végigjárja életútját. Mi egyenes ösvényt járunk be a világmindenségben. A mutánsok többféle hitet követnek; azt vallják, hogy minden ember útja más, ami az egyiknek megváltás, az a másiknak semmit nem jelent, mint ahogy nem egyféleképpen gondolkodnak az örökkévalóról sem. Holott az az igazság, hogy ugyanazt az életet éljük mindannyian. Csak egyetlen folyamat van. Egyetlen faj létezik, csak az árnyalatok különfélék. A mutánsok pedig vitatkoznak, hogy hogyan nevezzék Istent, milyen templomba járjanak, melyik napon és milyen szertartás szerint imádkozzanak, hogy eljött-e Isten a Földre, hogy mit jelentenek tanításai. Holott egy igazság van. Ha megsértünk valakit, magunkat sértjük meg. Ha segítünk valakin, magunkon segítünk. Húsból és vérből vagyunk mindannyian, szívünk és szándékaink azonban különböznek. A mutánsok évszázadokban gondolkodnak. Az Igazak az örökkévalóságban. Egyetlen egész vagyunk, őseinket, meg nem született unokáinkat, minden életet beleszámítva.

Miután befejeztük a játékot, odajött hozzám egy férfi, és azt kérdezte: igaz-e, hogy van olyan ember, aki élete végéig sem ébred rá, hogy milyen adottságokat kapott a teremtőtől. El kellett ismernem, hogy egyes elkeseredett betegeim úgy érzik. Elment mellettük az élet, mások viszonyt tudják, hogy tettek valamit. Igen, vallottam be, minálunk sokan nem hisznek saját adottságaikban, és az élet értelmére csak haláluk órájában gondolnak. Ahogy ezt mondtam, a férfi szemében könny gyűlt, megrázta a fejét, mint aki képtelen megérteni, hogy ilyesmi megtörténhet.
- Miért nem hisztek benne, hogy aki egyetlen embert is boldoggá tesz a dalával, az jó dolgot művel? Ha egyvalakin segít, az is jó. Egyszerre úgyis csak egyen lehet segíteni - mondta.

E törzs számára az élet, a létezés egyenlő a mozgással, a haladással, a változással. Eleven és holt időben gondolkodnak. Az emberek akkor holtak, amikor mérgesek, csalódottak, sajnálják magukat vagy félnek valamitől. A lélegzés nem azonos az élettel. Csupán azt jelzi a többieknek, hogy készen áll-e már a test az eltemettetésre, vagy sem. Mindazonáltal nem minden lélegző ember létezik elevenen. Nem haszontalan megtapasztalni negatív érzelmeket, a rossz lelkiállapotot sem, de épeszű ember nem erre vágyik. Amikor a lélek emberi testbe költözik, játszani kezd: megismeri a boldogságot, a szomorúságot, a féltékenységet, a hálát és a többi érzést. Ám az embernek az a dolga, hogy okuljon tapasztalataiból és eldöntse, mi a fájdalmas és mi a kellemetlen számára.

a testi gyógyítás csak akkor ér valamit, ha az ember örök, néha megsebzett, vérző, fájó lelkének ápolásával párosul

Egy módja van, hogy kiálljuk a próbát: neki kell gyűrkőzni. Így vagy úgy, valamilyen szinten addig kell újra meg újra próbálkozni, míg nem sikerül megtennünk, amire elszántuk magunkat.
A bennszülöttek szemében egyik bőrszín sem különb a másiknál, de szerintük már sosem térhetünk vissza a kezdetek eredeti állapotához, amikor még minden ember azonos színű volt.
A mutánsokat egészen más tulajdonságok jellemzik. Először is nem sokáig bírják a nomád életmódot. A legtöbben közülük úgy élik le az életüket, hogy nem tudják, milyen érzés meztelenül állni az esőben. Épületekben laknak, hozzászoktak a mesterséges fűtéshez, napszúrást kapnak a szabad ég alatt.
Másodszor, a mutánsoknak nincs olyan jól működő emésztőrendszerük, mint az Igazaknak. Arra van szükségük, hogy táplálékaikat feldolgozzák, előkészítsék, kezeljék, tartósítsák. Több mesterséges anyagot fogyasztanak, mint amennyi természeteset. Sőt odáig fajult a dolog, hogy allergiát kapnak az alapvető, természetes anyagoktól, a levegőben szálló virágportól. Csecsemőik olykor nem bírják saját anyjuk tejét.
Korlátolt a gondolkodásuk, hiszen a maguk beosztása szerint mérik az időt. Csak a mában élnek, felelőtlenül rombolnak, nem gondolnak a holnapra.
Ám a legnagyobb különbség az Igazak és a mutánsok között, hogy az utóbbiak lelkében félelem honol. Az Igazak nem ismerik ezt az érzést. A mutánsok ijesztgetik gyermekeiket, büntetőtörvényre és börtönökre van szükségük. Olykor még az országok biztonságát is arra alapozzák, hogy más országokat fegyverrel fenyegetnek. A bennszülöttek szerint a félelem az állatvilág jellemzője, mert a túlélés szempontjából szükség van rá. Ha az emberek ismerik a Mindenható Teremtőt és megértik, hogy a világmindenség nem sebtében összetákolt rendszer, hanem állandó fejlődésben kibontakozó terv, akkor nem sújtják őket félelmek. Nem mindegy, hogy hit vagy félelmek töltenek-e el bennünket. A tárgyak, amelyekkel a mutánsok körülveszik magukat, félelmet gerjesztenek, mondják a bennszülöttek. Minél több dolgot birtokol az ember, annál több a félnivalója. Ráadásul nem önmagáért, hanem a tárgyakért él.
Az Igazak szemében képtelenségnek tűnt, amikor a hittérítők arra tanították gyermekeiket, hogy étkezés előtt összekulcsolt kézzel mondjanak kétperces imát.

Hiszik, hogy az emberi lét befejezése szabad akaratunkon és választásunkon múlik. 120-130 éves korában az ember már úgy érzi, hogy visszavágyik az örökkévaló világba, s megkérdezi a Mindenhatótól: vajon akkor cselekszi-e a legjobb jót, ha visszatér? Ilyenkor összejövetelt rendeznek, és megünneplik az életet.
Az Igazak népének gyermekei évszázadok óta ugyanazokat a szavakat, ugyanazt a mondatot súgják az újszülött fülébe. Minden ember ugyanazt a bátorító kijelentést hallja életében először: "Szeretünk és segítünk utadon." Az utolsó ünnepen mindenki átöleli a búcsúzót, és ezzel a mondattal bocsátja útjára. Ezt hallotta érkezésekor, ezt hallja távozásakor! Az útrakelő ekkor lekuporodik a homokra, és megszünteti életműködését. Nem kell több, mint két perc, és elhagyja testét. Utána nincs szomorúság, nincs gyász."